Sűrű a nád a Fertő-tó partján, a víz maga mocsaras, és sekély. A szél egyik pillanatról a másikra magasra korbácsolja fel a vizet, a parton a szálak közt zsong. A tó kellős közepén fut a határ Magyarország és Ausztria között.
Közel két évtizede már, hogy Sopronban megrendezték a Páneurópai pikniket, és megnyitották a határt Ausztria felé néhány órára. Több mint 600 NDK-s polgár használta ki akkoriban ezt a hivatalosan rendezett eseményt a menekülésre. Többen nem merészkedtek át, mert a röplapokon terjesztett hír a legális határnyitásról túl abszurdnak tűnt.
Ma, a Páneurópai Piknik a Berlini Fal leomlásának kezdete volt.
Ezt könnyű egy mondatban leírni.
E mögött részben x nevetséges történet van.
Ahogy egy NDK-ban felnőtt barátunk mesélte.
A magyar határőröknek nem volt már se pénzük, se kedvük a befektetések felújítására.
Ezért lebontották őket, és a Moszkvaiakat szidták, aki szemet hunytak a problémák felett.
Barátunk saját, máig tartó szerelme egy magyar lány iránt is egy kis határtörténet.
De nem csak vámosokról, éjszakai ellenőrzésekről és lezárt területekről szól, hanem egyesülésről is, és legjobb, ha ezt ő maga meséli el.
Így most diszkréten hallgatok, és a fertőrákosi cölöptákolmányokról nézem a tavat, szagolom a mocsarat, és azt képzelem, hogy a szörfös még a vihar előtt partot ér.
Bejegyzések
