A Poézis úgy tartozik Magyarországhoz, mint a Paprika, a Pálinka és a Pörkölt … !
Ennek mind biztos köze van a „Magyar Sziget”- jelenséghez. Magyarország majdhogynem durcásan gubbaszt Európa közepén, igazán senkivel sem rokon, kivéve talán az elhúzódó kényszerházasság miatt, az osztrákokkal. Csak kevesen értik meg a magyarokat. Az elszigetelődés gyakran tragikus következményekkel jár, de van úgy, hogy lehetőségeket is tartogat. A magyaroknak be kellett csempészniük Európát az országukba. Ebből a munkából leginkább a költők részesedtek. Feltételezem, hogy egyetlen ország sem fordított le annyi idegen nyelvű irodalmat – és nem is fog soha senki – mint a magyarok.
„Azt hiszem a magyaroknak sokkal érzékenyebb és büszkébb a saját nyelvükhöz és annak csúcsteljesítményeihez, irodalmukhoz való hozzáállásuk, mint a németeknek. Saját irodalmuk érzékelése sokkal, sokkal intenzívebb. A klasszikusok jelenléte erősebb, és a líra nagyon fontos szerepet játszik a lélek, a szív fejlődésében. A saját identitás egy fontos építőeleme, alapköve. Németországban ez a hozzáállás kivételesnek számít.
A 10-15 millió magyar a világon tulajdonképpen rá is kényszerül arra, hogy az irodalmat komolyan vegye, hiszen ez teszi ki identitásuk legfontosabb részét. Épp ezért itt élénk irodalmi tudatosság tapasztalható mindenféle tendenciák ellenére. Természetesen Budapesten is jellemző, hogy leginkább az interneten olvasgatunk, könyvet pedig már senki sem olvas komolyan. Magyarországon az irodalom ennek ellenére elég jól tartja magát – a fiatalok köreiben is.”
Forrás: Deutschlandradio
A fent idézett szöveg Holmar Mück Attilától származik, és a belinkelt rádióműsorban hallható.
Az állításokat pedig Wilhelm Droste-től kölcsönöztem, aki a Ráday utcában található Goethe Intézet földszinti Eckermann Kávéház tulajdonosa, mellesleg az ELTE Német Tanszékének professzora.