„Nem vészes – Több veszett el Mohácsnál!”

Ha valami balul sül el, a magyarok gyakran mondják:
„Nem vészes – több veszett el Mohácsnál!”

Ezzel az ország legkeményebb következményekkel járó háborús vereségére utalnak.

1525. augusztus 29-én II. Lajos kiskorú király elvesztette az törökök elleni háborút.
Ő maga menekülés közben belefulladt egy patakba.
A harc csak másfél órás volt. A csatában 18000 magyar katona vesztette életét. A török csapat 80-90000 fővel volt túlerőben.

Az 1970es években fedezték fel a tömegsírokat Mohácson. 15000 katona holttestét találták meg.
A helyszínen magyaros fafigurákkal és kopjafákkal díszített emlékhelyet alakítottak ki.

Az elveszett csatából szállóige lett.
Ha a balszerencse túl nagy, csak az akasztófahumor menti meg a helyzetet.

Így van ez Moháccsal is.
A helység Pécstől valamivel keletre, a Duna mentén fekszik.
Mohács a vereség mellett még egy farsangi szokásról is híres.

Farsang vasárnapján busók vonulnak fel az utcákon.
Félelmetes, rendszerint sötétvörös famaszkokat viselnek, nagy szarvakkal. Lábaikat fehér, szalmával töltött len nadrágokba bújtatják, csípőjükre kolompokat és csengőket kötnek.

A legenda szerint a busók ebben az öltözetben és zajjal vágtak át a Dunán, és elüldözték a török megszállókat.

Még ma is csónakokkal jönnek át a Duna-szigetről Farsang vasárnapján.
De a vasvillájukon ma már nem törökskalp csüng, hanem egy-egy farsangi fánk.

Magyar történetek Debrecenből

„Forog a Föld és egy pillanatra sem áll meg.” Következmény:

Tegnap még Debrecen, ma már Pécs.

Tavaly májusban íróműhelyt vezettem Kelet-Magyarországon, németszakosoknak.

Akkor Pécs számomra egy ismeretlen folt volt a térképen, jó messze, lent.

Debrecenben naponta láttam a főtéren demonstrálni a nyugdíjas Jobbik-szimpatizánsokat, és megtudtam, hogy a „direktmarketing” (mint nálunk Bajorországban a bejáratok előtt folyóirat-előfizetésekkel üzletelni) népszerű nyári munka, és azt is, hogy a német Telekom Debrecenben egy Callcenter-t működtet.

Kíváncsi szigetlakók - Magyarország és a költészet

A Poézis úgy tartozik Magyarországhoz, mint a Paprika, a Pálinka és a Pörkölt … !

Ennek mind biztos köze van a „Magyar Sziget”- jelenséghez. Magyarország majdhogynem durcásan gubbaszt Európa közepén, igazán senkivel sem rokon, kivéve talán az elhúzódó kényszerházasság miatt, az osztrákokkal. Csak kevesen értik meg a magyarokat. Az elszigetelődés gyakran tragikus következményekkel jár, de van úgy, hogy lehetőségeket is tartogat. A magyaroknak be kellett csempészniük Európát az országukba. Ebből a munkából leginkább a költők részesedtek. Feltételezem, hogy egyetlen ország sem fordított le annyi idegen nyelvű irodalmat – és nem is fog soha senki – mint a magyarok.
„Azt hiszem a magyaroknak sokkal érzékenyebb és büszkébb a saját nyelvükhöz és annak csúcsteljesítményeihez, irodalmukhoz való hozzáállásuk, mint a németeknek. Saját irodalmuk érzékelése sokkal, sokkal intenzívebb. A klasszikusok jelenléte erősebb, és a líra nagyon fontos szerepet játszik a lélek, a szív fejlődésében. A saját identitás egy fontos építőeleme, alapköve. Németországban ez a hozzáállás kivételesnek számít.

A 10-15 millió magyar a világon tulajdonképpen rá is kényszerül arra, hogy az irodalmat komolyan vegye, hiszen ez teszi ki identitásuk legfontosabb részét. Épp ezért itt élénk irodalmi tudatosság tapasztalható mindenféle tendenciák ellenére. Természetesen Budapesten is jellemző, hogy leginkább az interneten olvasgatunk, könyvet pedig már senki sem olvas komolyan. Magyarországon az irodalom ennek ellenére elég jól tartja magát – a fiatalok köreiben is.”
Forrás: Deutschlandradio

A fent idézett szöveg Holmar Mück Attilától származik, és a belinkelt rádióműsorban hallható.

Az állításokat pedig Wilhelm Droste-től kölcsönöztem, aki a Ráday utcában található Goethe Intézet földszinti Eckermann Kávéház tulajdonosa, mellesleg az ELTE Német Tanszékének professzora.