Hullámfürdö

Az egyik első magyar szó, amit tanultam: Hullámfürdő.
Nagyon fontos.

Kint pancsolás van, a medencét legjobb esetben is csak széltében ússzák át, lehet lángost és palacsintát kapni.
Egy kislány tangában rohangál. Senki nem törődik ezzel a csöppséggel. Egy idősebb hölgy kéziratot korrektúráz. Egy hetven év körüli férfi rinocéroszbőrrel saját napozási rekordját igyekszik megdönteni. A gyerekek a hullámokra várnak, aztán sírnak, amikor elsodorja őket a víz.

A kreuzberg-i Hercegfürdőhöz képest a pécsi strand maga a Paradicsom. Sajnos egy főút mellett van, de a hangszórókból legalább masszívan bömböl a pop.

A pénztárnál három nő ül:
Az egyiknél fizetek, a másik adja a számlát, a harmadik pedig egy eltávolíthatatlan karszalagot ragaszt a csuklómra.

Az uszoda fedett része árnyékos, itt vízilabdások játszanak.

Pár napja végre van biciklim is, megpróbálok a városon és lankáin úrrá lenni.

Kalandvágyamat némileg csökkentik a kátyúk, és persze a hiányos helyismeretem: hogyan kerülhetem el a gyilkos főutakat?

Mindenesetre felfedeztem a Mecsek felé vezető emelkedőt, a Tettyét, és az azonos nevű éttermet is.

Az út egy szép parkon visz keresztül, egy új játszótéren át, a mészkő-barlangok mellett. Ezeket biztos megnézem valamikor.

Esti hangulat a Tettyén:

Nádor Galéria

A Nádor Szálló kávéháza, a Dzsámi mellett, a Széchenyi Téren a találkozóhely volt a pécsi művészek számára.

Konrád György, író kötődése ehhez a helyhez, a mai napig igen erős:

„Pécs vidéki város, de nagyon csinos hely. A híres kávéház ablakában ültem, néztem a főteret, és nagyon jól éreztem magam, nagyon jól tudtam ott dolgozni.”

A művészet, a politika és a társasági élet ismert személyiségeinek törzshelye az 1846-ban megnyílt luxushotel.

A homlokzatot időközben renoválták, de mielőtt az épületet újra szállóként használnák, az egykori kávéház átmenetileg galériaként és kávéházként működik (Link, fent).

Fiatal művészként ezen a prominens helyen kiállítani nagy dolog. Bóbics Diána egy a 60 művész közül, akik jelenleg a Nádor Galériában kiállítanak. Festménye a fényképen jobbra lent látható.

A Pécsi Egyetem Művészeti Kara Budapest és Sopron mellett a legjelentősebb művészképző Magyarországon.

A tanulmányok befejeztével Magyarországon a művészek helyzete elég siralmas:

Kevés az ösztöndíj. Emellett ’A művészek’, mint szociális osztály Magyarországon egyáltalán nem létezik.

Bóbics Diána Münchenben is tanult, és úgy látja, hogy Magyarországon összességében nehezebb a művészeti piacon megnyilvánulni, mint Németországban. A vásárlók száma igen alacsony, és a jelentős galériák Budapesten vannak.

Az új magyar kormány a sportot támogatja, de a művészetre ez úgy tűnik, egyáltalán nem terjed ki a figyelme.

A 2010-es év kiállítási lehetőségek mellett több pályázati kiírást is kínál az új generáció számára. Egy teljesen új díj például a nyilvános terekkel kapcsolatos Vasarely-díj, amelyet a jövő hét végén osztanak ki.

Id. Dárdai Pál

Két Dárdai Pál is van:
Az ifjabb, 1996 óta a Hertha BSC középcsatáraként cselez, az idősebb pedig saját sikeres focistakarrierje után a Pécs U20-as edzője.

Egy valami közös bennük: mindketten szeretik a focit és Pécset.
Részlet egy Ifj. Dárdai Pállal készült interjúból:

"Hogyan jellemezné a szülővárosát, Pécset?”
„Pécs egyetemi város, és nagyon szép. Nyáron mindig nagyon jó a hangulat, sok a napsütés. Tulajdonképpen csak egy jó focicsapat hiányzik, de ez is lesz hamarosan. (…)”

A pécsi PMFC pályán találkoztunk Id. Dárdai Pállal, aki a fenti autogramkártyát nyomta a kezünkbe.

Id. Dárdai Pál fia közös vadászatokról és disznóölésekről áradozik:
„Hajnali ötkor keltünk, lelőttük a malacot, aztán hajrá. Pörzsölés, gyomor eltávolítás,
bevinni a fél disznót a házba, majd gépek segítségével szalámit, meg ilyeneket csinálni.”

Az apa inkább stoplikról és kapufákról beszél, mint disznóságokról. Csak amikor Lothar Matthäus jön szóba, bújik ki egy kicsit a bőréből: „Nagyon jó játékos – de edzőként a magyar csapatban elég nagy káoszt okozott.”

URBAN RABBITS Show

Lenyűgöző!
Akinek lehetősége van, mindenképp nézze meg ezt a Show-t.

A fent belinkelt videón csak kevéssé látszik, mennyi báj, vicc, akrobatikus és színészi tudás szorult a francia cirkusziskola végzős növendékeibe. Az URBAN RABBITS homályos címet viselő előadást Schilling Árpád (Krétakör) rendezte.

Kétórányi lélegzetelállító élmény.

5. Kikinda Short (Story Festival)

Bilder: Edi Matic

Július elején Pécstől nem messze egy magyar nevű településen, Kikindán jártam, amely ma Szerbiában található.

Ahogy Pécsett, itt is ország és kulturális határok keresztezik egymást, (Románia mindjárt Kikinda mellett van) ezenkívül egyszer egy évben írók is találkoznak itt.

Kikinda büszkesége egy mamut(csontváz), és öt éve rendeznek egy irodalmi fesztivál is, amelyre a világ minden tájáról meghívnak írókat.

Magyarországról Bencsik Orsolya, Kis László és Orcsik Roland vett részt a programon. A többiek Dániából, Bosznia-Hercegovinából, Hollandiából, Bulgáriából, Görögországból, Macedóniából, Romániából, Horvátországból, Spanyolországból, Nagy Britanniából, Kanadából stb. érkeztek.

Nagy vigadalom volt ez az egész – vicces és laza. Kényeskedésről szó sem lehet. Az érdeklődés jelentős: fél Kikinda ránk figyelt.

Viccelődés és „tovaszálló” felolvasások közepette (Lewis Croft „lebegő szűzlányként” lépett fel) valószínű nem én voltam az egyetlen, aki először kapott meghívást Szerbiába erre a fesztiválra.

Számomra „Szerbia” évtizedek óta szinte kizárólag a Jugoszláviai háborúkkal, és azok következményeivel azonos. A sok szerb húsételen kívül, amiktől teljesen elteltem, egyvalamit biztosan hazaviszek, ez pedig egy benyomás az „új Szerbiáról”, jóféle nyers humoráról: oda csap, ahol épp fáj, ereje mégsem megsemmisítő.

Cirkusz és Utcaszínház Fesztivál

Cirkusz van a városban.
Argentinok repkednek az égen, egy német Rilkét szaval zsonglőrködés közben, francia cirkusznövendékek hátraszaltóznak sanzonok közben... Lépten-nyomon izmok feszülnek.
Holnap is kiülünk ide a főtérre. Kíváncsian várjuk, Lengyelország mit hoz ki Don Quijote történetéből.

Villány

Tegnap még délebbre utaztunk, Villányba. Először rossz vonatra szálltunk, majd jóra, és lezakatoltunk az ottani Borutcába. A „Volt egyszer egy vadnyugat” zenéjét dudorásztuk az üres, poros, délibábos utcákon, aztán leültünk a Maul-pincészet egyik árnyékos padjára.

Malan is megette a rántott hús szeletét, desszertnek még egy kis palacsintát is kért. Majdnem olyan degeszre tömve, mint a karfiolos tekercsek, továbbgurultunk a Bormúzeumba, jó mélyre, a hűvös palackok közé.