2010. október 14., csütörtök

Nem szívesen Magyarországon?

Magyarország ínségben és nyomorúságban.
Az utcákon hajléktalanok.
Munkanélküliek tömegei tülekednek át a határokon.
A fasizmus hamarosan uralomra tör.
Romákat és más kisebbségeket gyilkolnak meg.

Amikor német híreket olvasok Magyarországról, gyakran kérdezem meg magamtól, hogy ugyanabban az országban élek-e, amiről írnak, vagy a nyelv nem ismeretéből fakadóan, a város írójaként teljes izolációban, kipárnázva egy pihe-puha bábban?

Nem tudok a „nép” szájáról olvasni.
Németül beszélő ismerőseim tudósításaira, vagy a németnyelvű médiára vagyok utalva.
Pécsre és környékére irányuló tekintetem gyakran lefigyelt gesztusok és beavatott harmadik személyek segítségét igényli.

Számomra mégis nyilvánvaló hogy Magyarországon és Pécs városában is mehetnének jobban a dolgok.

Tartózkodom attól, hogy ezen a helyen átfogó elemzésbe kezdjek, hiszen ez a téma túlságosan összetett.

Úgy tűnik, a német újságírók úgy érkeznek ide, hogy a magyar valóságról mindent tudnak.

Egy példa a „Rüsselheimer Echo” múlt hétfői számából:
„Állítólag néhány nappal ezelőtt gárdista szélsőjobbos csoportok vonultak fel Pécsett.”
Az „Echo” tudósítóján kívül még senkivel sem találkoztam, aki látta volna az eseményt.

Nem hinném, hogy az újságíró hazudott.
Hogy mennyi gárdista vonult fel, ki toborozta őket össze, meddig tartott, amíg a rendőrség a helyszínre érkezett, erről a tudósító nem ír.

A cikk így folytatódik:
„Tény, hogy Budapest és Pécs utcái elhanyagoltak, és Magyarországon látványosan több a hajléktalan, mint bárhol Európában.

Ráncolom a homlokom.
A megfogalmazás kétes.
Személyes benyomásom az, hogy Pécsett nincs több hajléktalan, mint Berlinben, vagy Bielefeldben.

(Az újságíró blogjában olvasható a teljes cikk.:
http://kroekel.com/2010/10/12/ratlos-in-ungarn/)

Pécs rabbija korábban egy csoport német médium képviselőjének mutatta be a zsinagógát.
A találkozót megelőző este nagy vihar volt.
A jégeső a keleti oldal ablakait szilánkosra törte.
Minden fotós a betört ablakokat szerette volna fényképezni.
A rabbi válasza: „Persze, tessék, de csak akkor, ha azt írják a fotók mellé, hogy a betört ablakokat az időjárás okozta és nem a rasszista támadások.”
Valószínű ezek után több újságíró is visszatette a fényképezőgépét a táskájába.
Mások nyilván kétértelműen közölték le, hogy a rabbi jégesőről beszélt.

Rasszizmus és antiszemitizmus is van Magyarországon.
De nem minden széttört zsinagóga ablak szolgáltat bizonyítékot erre.
Számos összefüggés és a dolgok mögötti háttér is sokkal komplikáltabb és ellentmondásosabb annál, ahogy a német médiában megjelenik.

A címre klikkelve egy német nyelvű kritikus hangvételű politikai blog jelenik meg Magyarországról. A „Pusztaranger” is számos érdekes cikkhez vezet el – többek közt az Adorján-cikkhez is, ahonnan a címet kölcsönöztem, és itt egy érdekes háttéranyag a Jobbikkal kapcsolatban:
http://www.achgut.com/dadgdx/index.php/dadgd/print/0016029)

2010. október 13., szerda

A Bauhaus Pécsett

A Bauhaus nyomai nem szúrnak szemet Pécsett.

Gyakran a lakosok sincsenek tisztában vele, hogy építészetileg melyik stílushoz tartozik a ház, ahol laknak.

A házakat sok esetben átépítették, emeleteket építettek, vagy bevásárlóközpontok virító reklámjait helyeztek rájuk.

A time out szeptemberi számában találhatóak leírások az épületekről, ezek biciklivel két órán belül kényelmesen megtekinthetőek.

Néhány példa:

A nagy pécsi kiállítás megnyitójáról, amely a Bauhaus magyar képviselői előtt tiszteleg, már írtam.

A pécsi kiállítás anyagát a berlini Bauhaus Archívumba szállítják.

A kiállításnak és más rendezvényeknek köszönhetően a Bauhaus története és szellemisége egyre ismertebb Pécsett.

2010. október 12., kedd

Vörösiszap és tiszta tüdő

Pécs sugárzik az aranyló őszi napban.
Hűvös, de fényes.

Kolontáron, nem messze a Balatontól történt az ország egyik legsúlyosabb természeti katasztrófája.
Mérgező vörösiszap öntött el egy 40 négyzetméteres területet.
Eddig nyolcan haltak meg.
Százak vesztették el otthonaikat.
A Duna vize viszi tovább a mérget.
A folyó partja Pécstől 30 km-re van.

Egy Greenpeace-es az iszap kiterjedése és hosszú távú következményei miatt az érintettek „személyes Csernobil”-járól beszélt. (Fent a link a németnyelvű Pester Lloyd katasztrófakrónikájáról)

Pécsett az élet semmit nem változott, érintetlen és ráérős, mint máskor.
Úgy tűnik, a helyi választások sem képezik a napi beszédtéma részét.

Kihasználom a szép őszi napot, hogy a Mecseki túratérképet bevessem.
Pécs közvetlenül a középhegység lankáin terül el.
A lakásom a várfal szélén van, onnan indulok.
Már megyek is.

A gyaloglás kitisztítja a fejet.
Vannak írók, akik arra esküsznek, hogy séta nélkül nem tudnának írni.

Néhány jógi szívesen beszél a „meditációról mozgás közben”.
Sándor, a pécsi jógi mesterem állítólag hetven éves.
Én ötvenre saccolnám.
Ő a jóga fiatalító hatásának élő példája.
Persze lehet, hogy más tényezők is számítanak.
Mindenesetre nagyon hálás vagyok azért, amit Sándor foglalkozásain tapasztaltam.
Sok résztvevő már túl van az ötvenen.
Legtöbbször nincs már szabad hely a teremben.

Az instrukciók magyarul hangzanak el, jelentésüket inkább sejtem, mint értem.
Ha megint egyszer rossz irányba fordultam, Sándor németül javít ki.
Kölnben szerezte képesítését.

2010. október 6., szerda

Női dolgok

Hogyhogy nem hantolnak el nőket a magyar temetőkben?

A magyarázat egyszerű:
A házassággal a magyar nők rendszerint elvesztik a teljes nevüket, és a férjeikét viselik. Lefordítva így hangzik egy példa:
„Sárkány Árminné=Sárkány Ármin felesége”
A legfontosabb az első helyre kerül, a név a családi névvel kezdődik:
Sárkány Árminné
Ez a név a sírkövön egy 1956-ban elhunyt pécsi asszonyt örökít meg. De továbbra is a keresztnevén szólították.

Manapság a legtöbb magyar nő már a házasság után is megtartja a teljes leánykori nevét.

Egy másik megfigyelésre viszont nem kaptam választ:
A híres pécsieket bemutató plakátok között alig van nő.

A belvárosban eddig csak a Nemzeti Színház két színésznőjét, egy volt rektornőt, és Tass Olga tornásznőt fedeztem fel.

A plakátok jelöltjeit pécsi polgárok, vagy csoportok javasolták. Az ő neveiket szintén feltűntetik a plakátokon.

2010. október 5., kedd

„Nem vészes – Több veszett el Mohácsnál!”

Ha valami balul sül el, a magyarok gyakran mondják:
„Nem vészes – több veszett el Mohácsnál!”

Ezzel az ország legkeményebb következményekkel járó háborús vereségére utalnak.

1525. augusztus 29-én II. Lajos kiskorú király elvesztette az törökök elleni háborút.
Ő maga menekülés közben belefulladt egy patakba.
A harc csak másfél órás volt. A csatában 18000 magyar katona vesztette életét. A török csapat 80-90000 fővel volt túlerőben.

Az 1970es években fedezték fel a tömegsírokat Mohácson. 15000 katona holttestét találták meg.
A helyszínen magyaros fafigurákkal és kopjafákkal díszített emlékhelyet alakítottak ki.

Az elveszett csatából szállóige lett.
Ha a balszerencse túl nagy, csak az akasztófahumor menti meg a helyzetet.

Így van ez Moháccsal is.
A helység Pécstől valamivel keletre, a Duna mentén fekszik.
Mohács a vereség mellett még egy farsangi szokásról is híres.

Farsang vasárnapján busók vonulnak fel az utcákon.
Félelmetes, rendszerint sötétvörös famaszkokat viselnek, nagy szarvakkal. Lábaikat fehér, szalmával töltött len nadrágokba bújtatják, csípőjükre kolompokat és csengőket kötnek.

A legenda szerint a busók ebben az öltözetben és zajjal vágtak át a Dunán, és elüldözték a török megszállókat.

Még ma is csónakokkal jönnek át a Duna-szigetről Farsang vasárnapján.
De a vasvillájukon ma már nem törökskalp csüng, hanem egy-egy farsangi fánk.

2010. október 3., vasárnap

Mell nélkül a mozgó házban

Az Ormánságban hiába kerestem, a pécsi Néprajzi Múzeum udvarában azt hittem, megtaláltam.
Az ott álló házikót talpasháznak, egy mozgó háznak gondoltam.
De csak egy takarmány tárolóról volt szó.
Sajnos nem mozdítható.

Ennek ellenére a múzeum rendkívül informatív.
A mozgó házak a Dráva menti árterületről származnak, Pécstől dél-nyugatra.
A favázas házak alapozás nélkül talpgerendákon állnak.
Ha megemelkedett a vízszint, ökrök segítségével vontatták a házat biztonságos helyre.
A múzeumban hagyományos lakberendezési tárgyakon kívül kerámiák és más eszközök mellett sok népviseletet is kiállítottak.

Az eredeti népviseleteket felnőttek részére szabták.

Ma ezekbe már csak gyerekek férnek bele, magyarázza Várkonyi Andrea a Néprajzi Múzeumban. Annyira megváltoztak az arányok az évszázadok alatt.

Az esztétikai igényk is megváltoztak a testalkattal együtt.
Az akkori női körvonalak mai szemmel ormótlan tűnnek, de akkor pont ez számított szépnek.
A nőknek akkoriban kisebb mellük volt, és azt sem hangsúlyozták, hanem inkább elfedték, a csípőt ezzel ellentétben felpolcolták.
A nőknek erősnek kellett lenniük, hogy sok gyereket tudjanak szülni.

A Néprajzi Múzeum egy jelentéktelen épületben rejtőzködik a Rákóczi és Szabadság úti körforgalom környékén. A z út közepén a Zsolnay Szobor áll.


A fekete egy magyarországi német, a másik egy bosnyák népviselet.

2010. október 1., péntek

Mal mir den Krieg

Az In Between művészeti projekt a belváros szűk határait szeretné kibővíteni.
„Kár, hogy sem a turisták, sem mások nem merészkednek ki a központból.”- magyarázza Christian Gracza, kurátor, és Robert Bosch kulturális manager. Épp ezért a műalkotások hat, a város különböző pontjain található helyszínekre kerültek. A buszpályaudvartól, a huszonöt emeletesen át, a kertvárosig.

A kurátor röviden bemutatta az Uránvárosban kiállított alkotók munkáit a „Review within Review” irodalmi fesztivál résztvevőinek.

Pintér Gábor festő tárgyábrázolásait Gracza tudatosan választotta, a pécsi túlnyomórészt absztrakt festészet ellenpólusaként.

Déry Konstantin és kollégája Allan Siegle meghívása is elsősorban a művészi minőség alapján történt. De érdekesnek találta a Lipcsében végzett magyar művész önéletrajzi határjárásait is.

A kör Johannes Tieplemannal zárul, aki önmagát „a Lipcsei iskola utolsó generációjának képviselője”-ként definiálja. A Lipcsei iskolával bezárul az új irányultság – tavaly óta már nincs klasszikus festőképzés, csak absztrakt festészetet tanítanak.

Héctor Solari videóművész Montevideoból. Kötődése Pécshez igen közvetlen, hiszen ő alapította a Victor Vasarely díjat, amelyet Pécsett ez évben adtak ki először. Filmjeiben több mint tíz éve saját, valamint az afganisztáni érintettek háborús élményeinek feldolgozásával foglalkozik.

Ami a kortárs magyar fényképészetet illeti, Gracza Fabricius Anna munkáit találja a legjobb dokumentumoknak. A kiállított viedómunka irodai dolgozók nem épp tipikusnak mondható, élelmiszerekkel való foglalatosságát ábrázolja. Az irodisták és a kukoricacsutkák közti kontrasztot a bevágott beszédtöredékek még inkább kiemelik.

Palatinus Dóra Pécsről származik. Mini-apokalipsziseiről már az első IN BETWEEN bejegyzésem alkalmával írtam.

Katia Kameli, francia-algériai művésznő kontemplatív videómunkáival bemutatja „milyen lesz Pécs 2011-ben”: csak a kamera és a szél suhan a város háztetői felett.

A kiállítótermet csak október 7-éig, a kiállítás végéig bocsátották rendelkezésre. Gracza szerint a nagyformátumú festészet és a nagyméretű objektumok számára ismét helyhiány jelentkezik Pécsett.


Kurátor: Christian Gracza (balra)